Az “ENDOMETRIÓZIS Nagykövete 2016.” pályázat nyertese

Nyéki Boldizsár

szülész nőgyógyász szakorvos

 

2013 nyara volt. Akkor már naponta ötször szedtem a cataflamot. Másképp nem tudtam elviselni a napokat. 30-ból legalább 25-re jutott a sokszor a földre kényszerítő, izzasztó fájdalomból, mely hol a derekamban, hol az ágyékomban tanyázott. Fájt, ha ültem, ha álltam, ha a mellékhelységben voltam. Rettegtem a menstruációtól, az együttlétektől, s akkor már minden reggeltől, hogy mikor jelentkezik újra az, amiről addig senki nem tudta megmondani, pontosan micsoda..

Egy barátnőm javaslatára mentem a Róbert Károly Klinikára, dr. Nyéki Boldizsárhoz. Nem számítottam sokra. Annyi helyen jártam már, annyi vizsgálatot végeztek már rajtam, hogy biztos voltam benne, ez is csak pénzkidobás lesz..

Megvizsgált. Rendesen. Aztán behívott az irodájába és közölte, endometriózisom van. Elég nagy kiterjedésű, magas stádiumban, így esélyem sincs a gyermekre..

Csak néztem okosan, emlékszem, de fogalmam sem volt, miről beszél, pedig egyértelmű volt, határozott, képet mutatott, rajzolt és pontosan láttam rajta, megoldást akar, nem csak széttárja a karját. Műteni kell, mielőbb, mert átterjedhet máshova is..

  1. év októberében műtött meg. Megváltás volt. Összenövések, roncsolódások, veszteségek. De van még remény -, mondta az ő nyugodt, kedves, halk hangján. Hittem neki. Talán először egy orvosnak. Már az, hogy megszabadított a fájdalmaktól, elég volt kezdetnek.
  2. decemberében nem hittem a szememnek, mikor a teszt pozitív lett. Állapotos lettem. Ő sem hitte el; ilyen gyorsan, lombik nélkül mégis, és velem együtt örült. Boldog voltam. Több évnyi küzdelem után végre sikerült! S ő mindig mindent elmagyarázott, körbeírt, ha kétségeim is voltak, eloszlatta őket, vagy felvilágosított. Vigyázott rám, ránk, éreztem, hogy valóban fontos neki ez a terhesség, s nem csupán hivatásból csinálja!

Sosem tudom meg, miért kellett még nagyobb fájdalmat átélnem, vagy, hogy miért történt, de 15 hét után megszakadt a terhesség.  Amikor éjjel elfojt a magzatvíz, tudtam, hogy baj van. Megszültem. Nem volt más választásom.

Aztán nem tudom, mi következett. Nem emlékszem a napokra, hetekre. Talán egy hónap múlva bátorkodtam kilépni a lépcsőházból, de azt tudom, alig fél percig tartott. Amikor megláttam egy anyukát tolni újszülött gyermekét, visszafordultam. Magamra zártam az ajtót és újabb két hétig nem jöttem ki a lakásból.

A kórházba is csak a kötelező kontrollra mentem, nem emlékszem arra sem, mivel bíztatott a doktor úr..mert bíztatott, ebben biztos voltam.

  1. nyár végén éreztem, hogy újabb fájdalmaim vannak, amit főleg a derekamban, vállamban éreztem, de jobban fájt még a lelkem, mintsem erről tudomást vegyek. Szeptemberben aztán szédülni kezdtem, már az autóban is elhomályosult a kép, félre kellett sokszor állnom, hogy ne menjek neki valaminek. A fene tudja, miért, csináltam egy tesztet. Pozitív lett. Mégis tudtam, valami nincs rendben. Véreztem, és rossz érzésem volt. Beszaladtam az ügyeletre, de nem láttak semmit. Azt mondták, képzelgek. Már kimásztam a gödörből, tudtam, nem vagyok hülye..

Nem bíztam sem a tesztekben, sem másban, így hétfőn azonnal jelentkeztem a doktorúrnál, aki azonnal, soron kívül fogadott. Ha ő is azt állítja, képzelt beteg vagyok, neki elhiszem.

Születésnapom volt. És egy méhen kívüli terhességem. Haza sem engedett. Tele voltam vérrel, s újra tele fájdalommal.

Ott ültem a vizsgáló asztalon, nézett rám, nem bíztatott, nem kertelt, műteni kell, azonnal. Amit meg tud tenni, megtesz – mondta. Én pedig bőgni kezdtem. Először sírtam el magam előtte, mások előtt. Sok volt, és féltem.

Mikor felébredtem, ott állt az ágyam mellett. Nem tudtuk megmenteni a petevezetőket. Egy újabb endometriózis elzárta az utat, a petesejt ezért nem tudott lejutni. Kimetszettem, amit ki kell, rendet tettünk odabent, nincs petevezető, de ott a lombik, s az egy lehetőség..ez bíztatás volt a részéről, tudtam, de én újra összeomlottam. Tudtam, ha én lennék Éva, most kihalna az emberiség… csak a veszteséget láttam, s még nem hittem abban, amiben ő már igen..

  1. évben két lombikom volt. Mind az ő vezénylése alatt. Figyelt, ahogy kellett, az intézményben nem stimuláltak túl, nem adtak felesleges hormonokat, s ha sikertelen is volt, tudtam, nem ő tehet róla. Aztán jött egy diagnosztizált inzulinrezisztencia, s le kellett állítani a petefészkeim fél évre, az újabb endo veszély miatt.

A doktor úr tanácsolta. Meg sem kérdőjeleztem, csináltam, amit mond.

Ha nem vállalom, az endo visszajön, s akkor az a méhembe kerül. Ha vállalom, lehet, nem áll vissza a ciklusom, elvégre 40 múltam. Negyed órám volt, hogy eldöntsem, melyik kötélbe akasztom a nyakam. Akkor már vakon bíztam benne, elhittem szavait, s azt hogy anyát csinál belőlem. Vállaltam. Aztán klimaxoltam. Kegyetlen volt. De kitartottam. Diétáztam, sportoltam és hittem. Magamban és az orvosomban.

Tudtam, hogy nehéz és költséges időszak vár ránk, de nem akartam más orvosra bízni magam. Ő ismert kívül, belül. Ő műtött, ő végzett rajtam minden vizsgálatot, kisebb műtétet. Ő “temette” el első gyermekem, s ő a másodikat is. Mindig biztatott, mindig hitt és legfőképpen támogatott. S én benne bíztam. Segítőkész volt, mosolygott és vette ironikus, keserű humorom, igen, sokszor együtt nevettünk. A klinikán is „jól” éreztem magam, már szinte haza jártam, de figyeltek rám az orvosok, a lányok, mindig hívhattam őket, azt éreztem, jó helyen vagyok.

A harmadik lombik sikerült. A petesejteket éppen azon a napon kaptam vissza, amelyen két évvel korábban elvesztettem a gyermekem.

A harmadik beavatkozást ő végezte el. Valahogy éreztem, ez most sikerülni fog. Együtt viccelődtünk, nevettünk és bíztunk.

 

2016.november 4, 11 óra 44 perc.

Sosem felejtem el az arcát, a széles mosolyát, ahogy felemeli és elénk tartja a lila, síró kis jövevényt: Itt vaaaan! Megvaaaan! – ujjongta vidáman, őszintén és boldogan. Én pedig sírtam. Mert abban a pillanatban tudtam, minden fájdalom, minden kín, minden szenvedés megérte!

Megküzdöttünk. Ő is velünk együtt, azt hiszem! Akarta nagyon, épp úgy, ahogy magam is, s még ott a kórházban, a búcsú pillanatában megbeszéltük, ez kicsit az ő fia is…
Hogyan lesz később, nem tudom. De máshoz nem megyek, más orvost nem választok. És másik intézményt sem. Neki, nekik köszönhetem a lehetőséget és a gyermekem.. neki azt, hogy Anya lehetek minden betegség, minden nehézség ellenére! Ha ő nincs, ha ő nem így figyel és segít, talán feladtam volna, talán ki tudja, hányadik kört futnám, ki tudja, hányadik orvosnál?

…ezért szeretném őt jelölni! Embersége, tudása, s legfőképpen az az akarat, mely benne él nap, mint nap, hogy segítsen, hogy támogasson, hogy megoldást keressen, ahogy dolgozik, ahogy magáénak érez minden beteget, ez adott erőt nekem is, s ez ad épp úgy, tudom, másoknak is, nem csak nőknek, hanem egész családoknak is!

Comments are closed.